Szőcs Vince – Dr. Szőcs András: Lármafák öröksége. Csíkszentmihály
A Pallas-Akadémia Könyvkiadó igen
érdekes könyvbemutatóra hívta meg a könyvet szerető, olvasni szerető
közönségét. A felkínált ,,lakoma” szellemi lakoma, nem mindennapi
táplálék.
Érdekes a könyv szerzősége! Nem
azért, mert nem létezne két vagy több szerző is egy-egy könyv
fedőlapján. Hanem azért, mert az egyik, Szőcs Vince kint nyugszik a
csíkszentmihályi temetőben, a Boroszlányosban, ő esetleg csak álmodta,
vágya kelhetett arra, hogy tudását könyv alakban is közzétegye, a másik
szerző pedig Szőcs András, az előző fia, Vácott élő orvos. Az első
gondolat, ami a könyv kézbevételekor megfogalmazódott bennem, az volt,
hogy népi vallásosságunk egyik legszebb hiedelmének megtestesülését
látom, illetve tartom a kezemben. Nevezetesen azt, hogy az élők együtt
dolgoznak, munkálkodnak a holtakkal – még a tényleges fizikai munkában
is! Hányszor jut eszünkbe, ha valóban nemeslelkűen tiszteljük az
emléküket, hogy ezt vagy azt édesapám, édesanyám így csinálta, azt úgy
csinálta volna. Hányszor jutunk olyan sorshelyzetbe, amikor azzal
erősítjük meg szándékunkat vagy találjuk meg a dilemmából a kiutat,
hogy ,,ilyenkor édesapám azt mondta: fiam, ha jól kötsz, jól oldasz”.
Hát lehet-e ennél bensőségesebb kollaboráció élő és holt között, mint
például ez a könyv?
Aztán ott van a népi hiedelemnek egy
másfajta vetülete: a transzcendensbe vetett hit, pontosabban az, hogy
az apák és fiúk között létezik, élők és holtak között is működik
egyféle rendszer fölötti kommunikáció. Hányszor mondjuk, hogy ,,ha
élne, biztos tetszene neki”.
Én hiszem, hogy Szőcs Vince bácsi
ott Fent, székely paraszti büszkeséggel mutatja falusfeleinek, de
másoknak is, akikkel ott is megismerkedett – ez a népi hitvilág másik
példája, hogy ugyanabban az ismeretségi körben élnek a lelkek, mint itt
a földön fizikai lényekként –, szóval azt mutatja és mondja, hogy: „Ezt
a könyvet az orvos fiammal ketten írtuk. Igaz, hogy a legnagyobb részit
én írtam belé.” És a büszkeség érzése az élő felől, e mindannyiunk
számára példás viselkedés, a fiúi megbecsülés az apa iránt nemcsak
pedagógiai gesztus a maiak számára, hanem tudományt szolgáló,
önismeretünket gazdagító teljesítmény – és ez újra nem udvariaskodó
szólam részemről.
Érdekes a könyv címe: Lármafák öröksége, Csíkszentmihály
alcímmel. Többféle interpretációt is meg tudnék fogalmazni a lármafa
címbeli jelentésére, hiszen a jól kiszemelt magaslatokra állított,
kicsépelt szalmakévével, kenderszösszel ellátott, rendszerint rossz
hírt hozó-közvetítő szálfa az évszázadok során több jelentés- és
funkcióváltozáson is keresztülment. Lett belőle idomított fenyő –
ahogyan én nevezem –, hiszen jelző funkcióját megőrizve lett a
lakodalmas ház dísze, jelzője, jelképe: a növekedést, gyarapodást, a
fölfele törekvést, az egyedi szépséget sugalló fa, mely arra lármázza a
közösséget, hogy ott, annál a háznál, ahol felütik, egy új jövő
szövetkezik. De lett a növekedésében kettétört fiatal életet jelképező
fa is, aminek hegyét, épp a nemi erőt jelképező keresztjét fekete
pántlikával vissza, a föld felé kötötték és kötik, és egy új sír négy
sarkához szúrják a földbe.
Milyen lármafának szánják tehát a
szerzők könyvüket? Ha boncolom a szöveget és a munka szándékát, úgy
gondolom, hogy a halott szerző az élet lármafájában hitt, és azt
gondozta, gyarapította, sugallván, hogy az a közösség, amelyik ennyit
tud, az élni és gyarapodni is képes. És meg tudja magát védeni minden
ármánykodás ellen, mert van hozzá szellemi és tárgyi védelmi eszköze,
amivel lármázni tud, akár a fülükben vattát hordók számára is! Ha pedig
az élő szerző egyik mondatának töredékére figyelek, akkor a könyv címét
veszélyt jelző metaforának sejtem. „…egy székely falu – Csíkszentmihály
– elevenedik meg hajdani fényében” – írja Szőcs András a falu
történelméről, apja hagyatékáról. „A szép álomtól nem könnyű szabadulni
még annak ellenére sem, hogy gyötrelmesen ébreszt a kijózanító jelen.”
A halott az élet lármafáját öntözte több évtizedes hangyamunkájával, az
élő szerző pedig a pusztulástól félti a hajdani élet lármafáját. Ebben
a megközelítésben újra az apa és fia példás szövetségét fedezem fel, és
ebben a szövetségben látom a könyv időszerű üzenetét: az egymásért
való, az elődeinkért vállalt, a múltunk iránt tanúsított felelősségünk
felébresztését, felrázását, ébrentartását vigyázó szolgálattételt.
Még az a gondolat is megfordult a
fejemben, hogy a lármafák nem maguk a szerzők-e? Elsősorban Szőcs
Vincére gondolok. Olyan emberek, akik látszatra nem másabbak, mint a
többi, és valamiben – mondjuk szellemi magasságban, lelki és
spirituális fogékonyságban, a dolgokat, jelenségeket meglátó és
interpretáló képességben, egy-egy bölcs szóban, gondolatban,
cselekedetben, emberi tartásban, szellemi szorgalomban – mégis
másabbak, mint a többi. Olyanok, akiktől ha tanácsot kérnek, akik ha
valamire igent vagy nemet mondanak, szavuknak súlya, hitele van!
És ezen a ponton térnék ki és
vitatkoznék is illedelmesen Szőcs András doktor úr könyvével és
munkájával, édesapja munkássága közzétételének maga értelmezte
fontosságával a magas tudomány – történelem és néprajz –
teljesítményei, szemlélete, kutatási eredményei felől.
A könyv bevezetőjében és könyvajánló
utószavában szinte önmarcangoló hangot üt meg. Hogy ti. vajon mennyire
hiteles az a kép, melyet felvázoltunk, hogy tarthat-e közérdeklődésre
számot? Hogy szabad-e egy műkedvelőnek szembemenni a régészek és
történészek bizonyítottnak tűnő álláspontjával? Aztán, hogy mit ér az
ember, ha műkedvelő kutató, hol is a helye az igényes amatörizmusnak?
Hogy a könyv szép élményt vagy elutasítást vált ki az olvasóból? Hogy
viszi-e előre valamit is a székelységkutatást? És sorolhatnám tovább
aggodalmait.
Válaszolhatnék az ,,igen”, a
,,persze”, a ,,de még mennyire” szavak talán hamisan is hangzó sorával.
Tömören azt mondom: e könyv, az ilyen könyv semmiben nem alábbvaló és
nem szégyellni valóbb a tudósok könyveinél. Mindent a maga nemében és
helyén kell értékelni. Egy rendezői elv, illetve kérdés a döntő:
tisztességesen és tisztességgel írták-e? Ebből a szempontból a szerzői
etika számtalan példáját hozhatnám fel a két szerző munkája mellett.
A könyv érdeme mellett, amit a szerző alaptalan szerénységgel amatőr kutatásnak nevezett, inkább egy példával szeretnék érvelni.
Nekem Schliemann, a fiatal német
kereskedősegéd jutott az eszembe, aki hitt Homérosz eposzaiban,
meséiben, és elhatározta, hogy megkeresi Tróját. Még 140 évvel ezelőtt
senki sem tudta, hogy hol volt Trója vára, sőt sokan abban sem hittek,
hogy csakugyan létezett egykor, és abban sem, hogy volt egy trójai
háború. Voltak világhírű tudósok, akik Tündérországnak, Óperenciás
tengeren túli területnek tekintették az egészet. És Schliemann, a
kereskedősegéd, a ma is amatőrnek nevezett régész éveken keresztül
garast garas mellé rakott, a homéroszi szövegek leírásai alapján
ásatásokhoz látott, és kiásta a 3000 éves Trója romjait. A homéroszi
mesékből indult ki, és városok feltárásához jutott el. Azaz a
tudományos megismeréshez. Trója létéről álmodott, és Trója valóságáról
győzte meg a tudományos világot.
A Lármafák öröksége könyvben
az elsüllyedt Cibrefalváról, az elsüllyedt cibrefalvi templomról,
rejtekhelyekről, barlangokról olvasunk, ahova, igaz, nem trójai falovat
akartak belopni görög ravaszsággal, hanem tatár hazugszóval akarták
kicsalni az oda menekülőket, akárcsak Gárdonyi törökjei, akik szintén
hazug szóval próbálták becsapni az egri vár védőit.
Vajon nem túlzás-e, és nem
neheztel-e rám a tisztelt hallgatóság most azért, hogy Homéroszt Szőcs
Vince bácsihoz, Trója várát Csíkszentmihályhoz hasonlítom? Nem!
Mentségemre legyen, hogy én néprajzosként a kicsi dolgokban keresem a
nagyot, de mert kicsiből mindig több van, mint nagyból, nagyon óvatosan
és megfontoltan szoktam fogalmazni. Én úgy gondolom analogikusan, hogy
minden faluközösségnek is voltak és kell legyenek Homéroszai és trójai
várai. Vélt vagy valós priamoszi kincsei! Kellett legyenek bölcs
emberei! Nesztorai! Akik nem veszítik el a fejüket, és amíg más anyagi
javait menti, ők a közösség szellemi termésének védelméről gondoskodnak.
Ezek szava után lehet elindulni! Ha
nincsenek, szétszéled, eltévelyedik bármelyik közösség. Bölcs emberek
nélkül minden közösség elbizonytalanodik. Én Szőcs Vince bácsit csak
írásaiból, a róla írt cikkekből ismertem. Őt a szentmihályiak
Homéroszának vagy Nesztorának tekintem. Lármafának. Minél több ilyen
székelyföldi Homéroszt kellene felfedeznünk. Mert kultúránk, mítoszaink
sokkal gazdagabbak lennének. És a mítoszokra, kiváltképpen a
kultúrmítoszokra szükségünk van. Nem a hamisan kreáltakra. Mennyi és
milyen szép mitikus történetet olvashatunk ebben a könyvben: Szent
László lovának patkónyomát említem, éspedig azért, mert a
csíkszentdomokosiak is ugyanezt látják egy pásztorbükki kőtömbön, a
Szellő-tetőn is ezt látják, és Tordaszentlászlón is ezt látják (és ki
tudja, még hány helyen Erdély-szerte). Nem a 20. században kitalált és
a múltra erőltetve visszavetített mítosz ez. Annak a lópatának súlya
volt: nem lágy agyagban, nem víz menti iszapban, nem képlékeny gipszben
hagyta a nyomát, hanem sziklakőben, mert az királyi ló volt, és király
ült a nyeregben. És mert nem kalandorként járt errefelé, hanem legszebb
királyi mítoszaink szerint legendás és csodatevő magyar királyként,
mély nyomot hagyott lelkünkben, emlékezetünkben, tudatunkban. Hasonló
mítoszokra épül a németek, franciák, angolok, oroszok stb. nemzeti
büszkesége. Sziklára, kőszálra anyaszentegyházat is alapítottak, és a
pokol kapui nem tudnak erőt venni rajta. És olvashatunk a könyvben
óriásokról, szörnyekről, ,,kötőrúd nagyságú kígyókról, melyek
Pogány-havas kősziklái alól jöttek ki […], s ahol elkúsztak, nyomukban
minden felperzselődött”. Más szóval, éppen olyan dolgokról olvashatunk,
mint a görög mitológiában, amelyek alapján megszülethetett a modern,
illetve egyetemes európai kultúra.
Mi néprajzosok – szakavatottak vagy
amatőrök – ezzel a kultúrával, ezzel a szellemiséggel járulunk hozzá a
nemzet tudatának éltetéséhez.
És mert Homérosz fölött több város
is vitatkozott és szerette volna magának kisajátítani, úgy fogadják ezt
a könyvet, mintha a szerzők, mintha Csíkszentmi-hály az önökéi is
volnának, mert a benne foglalt mítoszok, mesék, történetek, történelmi
adatok, egyéb szellemi termékek és bölcsességek, nyelvi lelemények
nemcsak a szentmihályiakra jellemzőek, hanem mindannyiunkra. Nemcsak az
ő vagyonuk és büszkeségük, hanem a székely és egyetemes
magyarságé.
Szólanom kellene még az egyetemes és
lokális kultúra viszonyáról. Itt most csak annyit mondhatok, hogy
egyetemes műveltség igazából nincs. Mindaz, ,,amit tiszta egyetemesnek
mondanak – írja Páskándi –, az nem más, mint lokális, sőt provinciális
próbálkozás az egyetemesre.” (Páskándi Géza: Esszék, előadások,
levelek. Gondolat, Bp., 1995. 11.) Csakis a kivételesben, a lokálisban
jelentkező univerzális a hiteles. H2O-t
még nem ivott senki, csak valamelyik vidék vizét. Mindenikben jelen
vannak a vegytan által felfedezett elemek, de ízében egyik sem olyan,
mint a másik.
Ezt a könyvet egyetemes székely-magyar, de sajátos csíkszentmihályi ízéért kell magunkkal vinnünk.
Pallas Akadémia, Csíkszereda, 2008. Elhangzott a könyv csíkszeredai bemutatóján.