A 19. század végét, az 1880-as éveket, a néprajztudomány a „kivetkőzés” korszakaként írja le. Ekkor váltották föl a bükkfa székeket a tonettek, a tulipános ládákat a sublótok. Ekkor bontották le a legtöbb búboskemencét is, hogy átadhassák helyüket a sparheltoknak, és a dohos, kicsi és szűk középkori templomok helyén neogót csarnoktemplomokat emeltek. Amit ma archaikusnak és réginek hiszünk, valójában a 19. század végének konfekció- és kézműipari terméke, mely mára „megnemesedve” vált népművészetté, régiséggé.

Huszka József, a kiskunfélegyházi rajztanár a 19. század végén a falvak, tradicionális közösségek rohamos pusztulását látva kötelezte el magát a néprajz mellett. Nem is nevezte nevén soha tevékenységét. Nem volt tudós etnográfus, mégis munkaájának jelentőségét kifejezi, hogy a mai napig érezhető hatása kézműves iparunkban és iparművészetünkben. Sőt, ezen túllépve az általa összegyűjtött ornamentika, fotóanyag és akvarellsorozatok művészettörténetünk részét alkotják. Zsolnay Vilmos építészeti kerámiáitól kezdve Koós Károlyon át Makovecz Imréig a magyar építészet organikus ágának egyik legfőbb inspirációs forrását adják.

A globalizáció első hullámának, a 19. század erőteljes iparosodásának kultúrapusztító hatását felmérve döntött úgy Huszka József, hogy megment mindent, amit lehet. Szőtteseket, úri hímzéseket, kerámiákat, bútorokat gyűjtött, és szinte minden „régiséget” lerajzolt, lefényképezett, az öreg székelykapuktól a középkori falképekig. Amit tett, szinte felbecsülhetetlen: nem véletlen, hogy a mai Néprajzi Múzeum törzsanyagának jelentős része az ő gyűjteményéből építkezik. Huszka József személyes története példázza azt a kort, amit a ma embere hajlamos minden ízében idilli, építkező és gyarapodó korszakként értelmezni. A monarchia kora sokak emlékezetében úgy él, mint hazánk utolsó aranykora a kávéházak és fiákerek Budapestjével, a tücsökciripeléses faluval, idilli petróleumlámpás tanyákkal. A helyzet azonban korántsem ilyen rózsás.

A pusztulás ekkor érte el azt az ősi magyar kultúrát, ami ekkor még élő, mindennapi életformát jelentett. Sokáig várt az elmúlásra, hiszen egyes helyeken a 15. századi állapotban konzerválódtak közösségek. A Székelyföldön, mely Huszka József fő működési területe volt, a Magyar Államvasutak és a Császári és Királyi Takarékbank megjelenéséig reneszánsz szokások éltek, a ruházat néhol még ennél is régebbi szimbólumokat őrzött. A templomok művészete egyfajta „reneszánsz konzervativizmust” tükrözött, és a közösségek érintetlen középkori templomaikban tartották istentiszteleteiket. A kereskedelem beindulása, a gazdagodás révén, a monarchia „generálszaft” kultúrája ezeket a közösségeket végleg felbomlasztotta. Huszka József 1934-es halálára működési területének nagy része idegen fennhatóság alá került, hogy újabb évtizedekre a kisebbségi lét zárványaként őrizze kultúrájának immár felhígított elemeit.

Huszka József fotográfiáin látható a 18. századi székelykapura szegezett ipari bádogcégér csakúgy, mint a konfekcióruhát hímző menyecske. A lebontott középkori templom immár szabadon álló, félig szétvert falképei olyan hatásúak, mint Korniss Péter csángó fotográfiái, melyen a szalmakalapos székely fiú vetett ágya fölött Michel Jackson posztere váltja föl nagyszülei olajnyomatát, vagy a Bëlga által megénekelt, és a csíkszeredai Taps-téren nap mint nap unatkozó székely deszkások.

A Néprajzi Múzeum jelenlegi kiállítása ezt a hangulatot Huszka eredeti fotóinak és retusált, idillizált akvarelljeinek ellentétbe állításával, és a középkori falképekről készített másolatainak digitális „visszanagyításával” fokozza. Az eredmény megdöbbentő, néhol hipnotikus. Megdöbbentő, ahogy Huszka „átfesti” a székelyföldi életképet. A roskadozó ház mellett ócska keménykalapban ülő, öltönyös székely kapujáról az akvarellen eltűnik a bádogcégér, a roskadozó porta csinos székely házzá válik, a góbén székely paszomány, harisnyanadrág virít, büszkén állva faragott kapujában. Ezen kívül hipnotikus, ahogy a penészes vakolat alól fel-fel sejlő Szent László legenda digitális nagyításként falat betöltő, színpompás freskóvá válik az élénk színeket „visszaképzelő” Huszka József palettájának köszönhetően.

Ha a ma kultúrájára gondol vissza az ember, a Monarchia emlékezete, kultúrájának őrzése ugyanolyan feladattá lett, mint amit Huszka száz évvel ezelőtt egy még annál is ősibb kultúráért végzett. Manapság, lomtalanításokkor a régi bádogcégéreket gyűjtjük össze, netán hazaviszünk egy-egy tonettszéket, és siratjuk nagyi sparheltjét, mert a csirkepaprikás sohase lesz már olyan, ha gáztűzhelyen főzzük. Huszka József bánatos fotográfiák után idilli paraszti kultúrát festett. Töredékes, esetlen hímzéseket díszes, gyönyörű ornamentikává fejlesztett. Kellenek a hozzá hasonló álmodók ma is. Kellenek az olyan Huszka Józsefek, akik szürkülő, eltűnő világunkba visszaálmodják a színeket, és konfekció-életünkbe visszafestik az elvesztett paradicsomot.

Szilágyi B. András


Huszka, a rajzoló gyűjtő
Néprajzi Múzeum
Budapest, kossuth Lajos tér 12.
Nyitva: minden nap 10-18 óráig, hétfőn zárva
Főrendező: Fejős Zoltán
Munkatársak: Bata Tímea, Lackner Mónika, Tasnádi Zsuzsa
Megtekinthető december 31-ig.

Kapcsolódó linkek: