Kisgyörgy Zoltán írása a  Háromszék  2005. április 13. -i számában jelent meg

Besenyõn nem repül a sült galamb                                                 A letûnt közelmúltra emlékeztet az elvárás, hogy az azóta létszámában megcsappant s magát szinte tehetetlennek taksáló faluközösség élete alakulásában kívülrõl-felülrõl várja sorsának jobbulását.  Alig maréknyian ismerték fel Besenyõn azt az igazságot, hogy aki magán segít, azt a Fennvaló is segíti. A történelem rokkáján lepergett hatvan esztendõ csak rontotta-gyengítette a besenyõi ember életét. Jobbá tenni, tudjuk, nem könnyû, de a faluközösségnek lépnie kell, mert a sült galamb az oly híressé lett Besenyõi-tó partján sem repül magától...      Meddig áll a betlehemi csillag?      Mármint a falu kálvinista templomának tornya tetején. Ijesztõ a dombon trónoló templom külseje, pedig ki a faluba belép, ezt látja meg elsõként. Megviselte az idõ a cserépsisakot, nem tudni, meddig bírja a szarvazat a terhet. Éppen ezért elsõként Berszán Tibor megyebíróhoz kopogtattunk be, aki négy éve tölti be a 120 kepefizetõ lelket számláló és az utánuk élõ eklézsia gondnoki tisztségét.      — Itt erõsen nagy a baj. A toronytetõt megette a rossz, s a templomon is meg kellene forgatni a cserepeket. Ázik fel a fal, s kiszárító árokkal kellene körülvenni az épületet. Kívül-belül meszelésre szorul. Azt sem tudom, hogy belül lemeszelhetjük-e azokat a kutatóablakokat, amelyeket a mûemlékesek évekkel ezelõtt kibontottak. Keresték a régi falfestményt. Ekkora munkálathoz sok pénz kell. Külsõ segítségre is szükség volna, mert a templom fenntartására és egy pap fizetésére ez a kis gyülekezet nem képes. Tétlenül nem ültünk eddig sem, mert esõvízcsatornát csináltattunk. Sehonnan nem kaptunk segítséget, kimondottan a hívek kepéje a jövedelmünk, s az a kevés, ami a földek után jön. A püspökség sem segített rajtunk. Erdõrészünkbõl most jutott tûzifa a parókia számára. Lelkészünk eltávozott Sepsiszentgyörgyre. Sok a magyar cigány a faluban. Õk reformátusok, de csak öt család a kepefizetõ. Földvagyonát nem kapta mind vissza az egyház, még négyhektárnyit ki kell mérniük...      Berszán Tibor fenntartja, hogy lelkipásztor kellene a falunak, de mint sejteni engedte: a lelkészi fizetés gondot okoz, még ha Sepsibesenyõ a szomszédos Eresztevénnyel alkot is egy egyházközséget. Olyan lelkipásztort szeretnének, aki testvérgyülekezetet, holland segítséget is szerez az egyháznak. Fontos már csak azért is, hogy a barátság felrázza tunyaságából az önbizalmát vesztett faluközösséget, mely nehezen érti meg — s itt a baj —, hogy a kepébõl és a perselypénzbõl nem lehet fenntartani az õsi egyházat. Úgy tudjuk, ez az egyház nem pályázta meg azt a pénzösszeget, melyet minden évben a megyei tanács hirdet meg a történelmi egyházak segítése céljából... ki a hibás ezért az elmaradásért?      Évekkel ezelõtt testvértelepülési és testvéregyházi kapcsolat jött létre Sepsibesenyõ és a magyarországi Eperjes nevû település között. Badi Álmos polgármestertõl megtudtuk, az eperjesiek el is látogattak Besenyõre, fogadták is õket, amint illik. Azóta csend van. A kapcsolat meglazult, megszakadt... Ki a felelõs ezért? Ki képviselte akkor a vendégfogadók közül Besenyõt? Nincs postabélyeg, nincs internet és telefon? Ám vannak besenyõi patópálok, tunyaság... nincs eperjesi sült galamb...      Hol van az ifjúság?      Berszán Emesétõl kérdeztük, aki nem sok jót tudott mondani:      — Mi, magyar fiatalok — sok a fiatal cigány is faluban — nem vagyunk többen tizenötnél. Amióta a lelkészünk elment, meghalt az ifjúsági munka, nem mûködik az IKE-csoport. Nincs semmi, nincs ifjúsági élet...      Megtudtuk, hogy a magyar fiatalok nem ülnek össze a cigányokkal, s a baj tulajdonképpen az, hogy senki nem vállalja közülük az ifjúsági vezetõ szerepet. Arra pedig még senki sem gondolt ebben a faluban — de máshol sem nagyon Háromszék-szerte —, mit lehetne tenni azokért a cigány fiatalokért, akik nyelvünket beszélik, énekeinket énekelik, hiszen õket semmiképpen sem lehet figyelmen kívül hagyni. Az egyház pillanatnyilag nem vállalhatja fel (kéthetenként szolgál be Besenyõre t. Marosi Károly dálnoki lelkipásztor), az RMDSZ helyi választmányát pedig — a megkérdezettek közül — senki sem ismerte...      — Azt is el tudnám képzelni, hogy azok a tehetõsebb szentgyörgyiek és máshonnan való magyarok, akik itt hétvégi házat tartanak fenn, ha nem másképpen, csak rátarti magyarságból, nyújtsanak nekünk valamelyes segédkezet. El sem lehet képzelni, hogy itt, ahol a tó a turizmus jövõjét alapozza, a falu lefelé csúszik a lejtõn... — mondja a besenyõi gondnok.      A jelen mellõzi a múltat      A jelen nehézségeivel küzdõ fiatalokat nem érdekli a falu patinás múltja, nem tudatosult bennük, hogy az értékek turisztikai kuriózumok, s azokat el lehet majd adni. A Szent László-freskó története kapcsán — nemcsak Maksára — ide is el lehetett volna hívni a Julianus Alapítvány csoportját Dávid Ibolya asszonnyal az élen, ha nem egyébért, hogy lássák, milyen a templom. A nagy kiterjedésû tó, állandóan épülõ partja jövõt jósol az idegenforgalomnak. A mûemlék Forró-kúria már holland kézen van, s a hollandok számítógéppel segítették a helybeli iskolát. Ki tudna Besenyõbõl turisztikai falut varázsolni, ha nem a helybeliek? De ki tudná leginkább jobb irányba terelni a faluközösség gondolkodásmódját? A sült galamb a tó partján...! A törcsvári román parasztnak több az esze, mint a besenyõi székelynek? Mert lám, a vár kapcsán s a Drakula-hóbortot kihasználva Törcsvár Románia egyik elsõ turisztikai faluja!      — Lenne itt éppen elég mutogatnivaló — bizonygatta a 88. évét taposó Páll Józsi bátyánk. — Itt volt Csulak Marci vára a faluban, tovább a Várhányás, odébb az Óriáspince. Ezeket alagút kötötte össze. Meg is kaptuk a kertben, amikor a silót ástuk. Sok a régészeti lelet, itt van a Récéskúti kirándulóhely, a Büdöskút. Itt született Szotyori Nagy Gyula altábornagy, hadtestparancsnok, õ vonult be Erdély felszabadításakor Sepsiszentgyörgyre, s akkor itt hált a testvérénél, Besenyõben. A százados abba a kapuba, ahol Nagy Gyula megszállt, egy õrszemet állított. Meglátta a tábornok, s kérdezte, miért álsz itt, fiam? Ide tettek paranccsal, hogy õrizzem a házat! Menj haza, engem itt nem kell õrizni, én itthon vagyok, ez az én szülõfalum! Azon csodákozom, hogy maguk annyi hírességrõl írnak, de errõl a nagy katonaemberrõl soha nem olvastam semmit... Róla nem lehet megfeledkezni. Az apja itt volt pap. A Nagy família sírjai az iskolatábor kertjében domborulnak... Hogy azt a bennvalót sem igényelte vissza senki, nem értem. Miért bitorolja az állam? A templomunk elõtt áll egy kopjafa, azon az õ neve is rajta van. Mi nem felejtettük el...      Lesz-e kénes gyógyfürdõ?      Besenyõ két fiatal tanácsi képviselõjével, Ambarus Gáborral, Sorbán Györggyel és Badi Álmos maksai polgármesterrel a falu jelenérõl-jövõjérõl beszélgettünk. Sok még a megoldatlan kérdés. Kezdjük az infrastruktúrával. A községi rangú bekötõút jó állapotban van, de Angyalos felõl a 121-A számú megyei rangú szakasz szinte használhatatlan. Ezt a megyei tanácsnak kell járhatóvá tennie. A szabadeséssel mûködõ Császár-kúti ivóvízhálózatot is fel kellene újítani, természetesen a besenyõiek közmunkájával. Pénzalapot erre a polgármester ígért. A kiosztott földvagyon körül is van még baj, Sorbán Erzsébet arról panaszkodott, hogy anyósáék földjussát nem mérték még mind vissza. A horgászok-halászok garázdálkodnak a tópart besenyõi oldalán. Lopják a terményt (krumplit és tejes kukoricát õsszel), lebontják a deszkakerteket, deszkabudikat, hogy tüzet tehessenek, szerfelett zajonganak, szól a hóra-szirba szerû hegyitangó, s a falutáblát több alkalommal leszerelték. Szentül hiszi mindenki, hogy etnikai gyûlöletrõl van szó: egyszerûen nem tûrik, hogy a Pãdureni felirat alatt ott álljon: Sepsibesenyõ.      — Teljesen el vagyunk zárva a világtól. Én nem hiszem, hogy iskola és horgász-, fürdõidény alatt ne lenne utas bár napi egy buszjáratra — bizonygatott Ambarus Gábor. — A polgármester elismerõen beszélt a besenyõi tanácstagokról, de tudott dolog, két fecske, ha fiatal és ambíciós is, nehezen csinál nyarat. Két utcaszakaszra kavicsot kértünk. Járhatatlan a paplak mellett lejtõ utca és a Belsõ utca egy része.      — A falu és az egyház dolgaiban hamar kell határozni és tenni — veti közbe Sorbán György. — Apám útján ajánlkozott egy vállalkozó, hogy géppel kiásatja a templom körüli leszárítóárkot, de a presbitérium gondolkozott, azóta sem mondott igent.      Besenyõn is túl vannak már a bácsválasztáson. A tanácstagok segítségével összegyûlt a legeltetési díj, így ebbõl idejében mûtrágyát tudnak hinteni a Buja nevû legelõ gyepére.      Mi lesz a Büdöskúttal? — vetõdik fel a kérdés, valahányszor Besenyõn járunk. A faluközösség szeme láttára romokká lett, csak a forrás van még meg. Kérdezni nem elég. A forrás a közbirtokosság területén van, értékesítésére nem gondolt? Kénes-szulfátos gyógyvizével mozgásszervi bajokat lehet kezelni, pénzt lehet szerezni.      A polgármester azt állítja, hiába van a forrás a birtokosság területén, az a község tulajdona, s mint ilyenre, pályázatot hirdetett meg az interneten is. Várják a befektetõt, aki kiépítené. Van, aki üdvözlendõnek tartja, hisz is a polgármester jóakaratában, mások amellett kardoskodnak, hogy az értékesítés a közbirtokosság dolga! Hogy képes lenne-e rá annak választmánya, az már más tál tészta...      *      Délutáni csendben hagytuk el a falut. A tó partja még csendes, kora április. Megkondult a besenyõi harang, mintegy vigaszként, biztatóként, már csak azért is, mert a besenyõi hívek pénzén hegesztették! Vissza is kapta ,,elhalványult” hangját.      Kisgyörgy Zoltán